Mária Julianna lelki önéletrajza

Mária a bérmanevem. Attól a kedves atyától kaptam, Aki megbérmált. Nagyon kedves számomra ez a név, mert égi Édesanyám neve. Julianna a harmadrendi szerzetesi nevem. A szer­vita világi harmadrend női ága alapítójának, Szent Falconieri Juliannának és a keresztmamámnak is Julianna a nevük. Irántuk való szeretetből és tiszteletből választottam ezt a nevet. A továbbiakban csak ezt használom, mivel a lelkiatyám és az én óhajom is az, hogy rejtve maradjak.

Elhívásom története

Református családba születtem. A szüleim csak nagyon ritkán vittek templomba. Otthon azonban rendszeresen imádkoztunk, és olvastuk a Bibliát. Mivel az ötvenes években voltam gyer­mek, így titokban jártam hittanra. Még az édesapám sem tudott róla, mert ő nem akart nekem “kettős” nevelést adni. Azt mondta, hogy elég az, amit az iskolában tanulok. Hála a jó Istennek, Aki arra indította édesanyámat és anyai nagymamá­mat – aki szintén velünk lakott – hogy hittant tanuljak. Titokban konfirmáltam, édesapám csak utána tudta meg. Mindig nagyon szerettem olvasni a Szentírást. Főleg az evangéliumot, közülük is Szt. Jánosét és a zsoltárokat. Ma is ezek a legkedvesebbek számomra. Amikor olvastam gyakran sírtam a meghatottságtól, hogy ennyire szeret minket a jó Atya. Én is igyekeztem teljes szívemből viszonozni az Ő szeretetét. Amikor Úrvacsorát vet­tem, úgy fogadtam, mint Jézus valóságos Testét és Vérét. Egyébként akkor még nem tudtam, hogy a protestánsok csupán jelképnek tekintik. Nagyon szerettem az Úr Jézust már kora gyermekkoromtól fogva. Nagypénteken ameddig csak tudtam. étlen-szomjan böjtöltem, templomba mentem és rendszerint végigsírtam a szertartást. Többnyire a nagymamát kísértem.

A Szűzanyát nagyon tiszteltem és szerettem, mint imádott Jézusom Édesanyját. A nagymamám elmondta, hogy amikor édesanyámat szülte, tüdővérzése volt. (Ekkor 1930-at írtak) Az orvosok lemondtak róla. Éjjel-nappal imádkozott, hogy négy kisgyermekét föl tudja nevelni. Egyszer csak nagy fényesség töltötte be a kis szobát, ahol feküdt. Megjelent neki a Szűzanya a kisded Jézussal a karján. Rámosolygott és azt mondta neki: “Ne félj! Meghallgattatott a te könyörgésed, 75 éves korodig fogsz élni.” Ezzel a jelenés eltűnt. A nagymama pedig fokozatosan felgyógyult. Ekkor 39 éves volt. A 75. születés­napját kórházban töltötte. Meglátogattam, imádkoztam vele. (Ekkor 17 éves voltam.) Másnap reggel telefonáltak a kór­házból, hogy a nagymama éjfél után nem sokkal örök álomra szenderült.

10 éves koromban a szüleim elvittek nyaralni egy kis hegyvidéki faluba, ahol megismerkedtem egy korombeli ott lakó kislánnyal. A későbbi években rendszeresen nyaraltam náluk. A házukkal szemben lakott a plébános atya, aki délutá­nonként megvendégelt bennünket süteménnyel, szörppel és közben Istenről beszélt nekünk.

16 éves voltam, amikor sehogy sem tudtam magamnak elképzelni a jó Istent. Akkor ez az atya ezt mondta: “Isten a végtelen energia, Aki mindent megtehet. Ő a végtelen szeretet és bölcsesség, Aki nekünk jót akar, és mint Teremtőnk a legjob­ban tudja, hogy nekünk mi a jó. Ezért teljesen hagyatkozzunk Rá.” Az isteni gondviselés már akkor előkészítette ezt a találkozást, melynek kapcsán 22 évvel később jöttem ide tanácsot kémi. Itt lettem elsőáldozó, és ez az atya bérmált meg.

22 éves koromban férjhez mentem és 30 évesen világra hoztam egyetlen gyermekünket. A kisfiam hat hónapos volt, amikor hirtelen egyik délután rosszul lettem, és le kellett feküdnöm. Ekkor álmot láttam. Egy buszon utaztunk a férjemmel. A busz megállt. Én le akartam szállni. A férjem minden erejével igyekezett visszatartani, de én kitéptem magam a karjaiból, és leszálltam. Ő a buszon maradt, ami tovább ment vele. Én elkezdtem futni majd kitárt karokkal szálltam fölfelé és azt kiáltottam: “Megyek, drága Úr Jézusom, megyek Hozzád!” Nem láttam senkit, de kimondhatatlan édes vonzást éreztem. Utána az álmomban egy hosszú, széles asztalnál ültem. Velem szemben ült a fiam, és még néhány ismeretlen ember. Ott így imádkoztam: “Jó Atyám, köszönöm Neked, hogy a fiamat föl­neveltem. Megtanítottam őt, hogy megismerjen és szeressen Téged. 18 éves, most már átadom Neked, Te vidd oda tovább­tanulni, ahová jónak látod.” Amikor ezeket imádkoztam, tudtam, hogy egy teljesen új iskolarendszer létezik. Ekkor 1982 áprilist írtunk.

A házasságomból kifolyólag sok problémám volt. Közös gyer­mekünk, és én is sokat betegeskedtünk. A férjem, aki egyéb­ként római katolikus hitű, nem gyakorolta a vallását.

Az álom beteljesült. A férjem 14 évi házasság után elvált tőlem. De akkor én már római katolikus voltam. Lelkiatyám megtiltotta, hogy beadjam a válópert, de ismerve elviselhetet­len terheimet, azt tanácsolta, hogyha a férjem kezdeményezi a válást, engedelmeskedjek s fogadjam Isten kezéből. Előtte azért imádkoztam, hogy változzon meg a férjem, de ha nem akar, akkor vigye el a jó Isten az életemből. A válóper alatt az álmom erősített meg, hogy közös gyermekünket én fogom fel­nevelni. Meg voltam győződve róla, hogy a kisfiunk nálam van a legjobb helyen. Amikor az ügyvédem semmi jóval nem biz­tatott, így imádkoztam: “Jézusom, Téged Pilátus halálra ítélt. Értem átszegzett Kezedbe ajánlom ügyemet. Mindenekfölött bízom Benned!” Gyermekünket én nevelem, csodálatos békében és szeretetben élünk. A férjemért sokat imádkozom. Ő továbbra is megmaradt a régi életstílusában. Gyermekünk révén a kapcsolattartásunk békés, normális.

Még a házasságom fennállása alatt, lelki szenvedéseim közepette gyakrabban jártam a református templomba. Az egyik ifjúsági bibliaórán egy fiatal lelkész Jézus Édesanyjáról beszélt. Körülbelül ezeket mondta: “Mária ugyanolyan bűnös asszony volt, mint a többi. Szüksége volt a megváltásra. Jézuson kívül még több gyermeke is volt.” Én ezután sírva mentem haza. Mérhetetlenül fájt a lelkem ezektől a szavaktól. Számomra Jézusom Édesanyja mindig Szent volt, és mint ilyen, sérthetetlen is. Ezt mondtam magamban: soha többé nem megyek be abba a templomba. A katolikus vallást nem ismer­tem, bár a férjemmel gyakran jártunk misére, amíg udvarolt. Ez az eset 1983 kora tavaszán történt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy meglátogassam azt a római katolikus atyát, aki­vel gyermekkoromban oly sokat beszéltem. Nyáron meg is ér­keztünk. A falu annyira beépült, hogy nem ismertem rá. Szál­lásunk nem volt. A férjemmel és a másfél éves kisfiammal voltam. Egy parkoló mellett tiszta egyszerű kis ház állt. Rajta felirat: Szoba kiadó! Vonzást éreztem. Becsöngettem. Egysze­rű idős néni nyitott kaput.

Ott maradtunk. A férjem még aznap hazautazott, mert nem vett ki szabadságot. A néni később elmondta, hogy imádkozott, hogy Jézus küldjön neki vendéget. Én pedig szállást kértem Jézustól. A néni buzgó katolikus asszony, aki 22 éves kora óta özvegyen nevelte fel két gyermekét. 30 éve díszíti virágokkal a templomot. Elmondtam neki lelki problémámat és még aznap felkerestem a plébános atyát. Beszámoltam neki keserű tapasz­talataimról, és választ kértem tőle Jézus Édesanyjára vonatko­zóan. Válaszul egy könyvet nyomott a kezembe, melynek címe: Jézus benső élete Baij Mária Cecília feljegyzései szerint. /Ma 13 kötetes kiskönyvekből álló sorozat. Pax Kiadó, Tel.:06-33/314-376/. Kővári Károly jezsuita szerzetes atya fordításában. Ez egy három kötetes könyv első része volt, amely a Jézus rejtett élete alcímet viselte. Mivel azelőtt még sohasem olvastam magán­kinyilatkoztatást, ezért megkérdeztem Jézust a Szentírásból.

Az Énekek Énekéből a következőket olvastam: “Megtaláltam, Akit igazán szeret a lelkem, megragadom, és el nem engedem.” Ezek után elkezdtem olvasni a könyvet. Jézus fogantatásától a megszületéséig. Csodálatos volt az a bensőséges lelki kap­csolat, amely Anya és isteni Magzata között zajlott. Amikor Mária világra hozta isteni Gyermekét, Szent Józseffel együtt földre borulva imádták a megtestesült isteni Kisdedet. Mivel méltatlannak tartották magukat, ezért nem merték Őt érinteni. Ekkor Jézus lelkében szólította Anyját, hogy fázik és éhes és kéri, hogy gondoskodjon Róla. A Boldogságos Szűzanya ekkor az Énekek éneke szavaival szorította keblére Szent Fiát: “Meg­találtam, Akit igazán szeret a lelkem, megragadom és soha el nem engedem!”

Amit én e könyv olvasásakor átéltem, azt megfogalmazni nem tudom. Talán mennyei örömnek nevezhetném. Mindenesetre sírva borultam a padlóra, és könnyek között kértem bocsánatot Jézus Édesanyjától, amiért nem tiszteltem és nem szerettem Őt Hozzá méltóan. Úgy éreztem, hogy Szűzanyám karjaimba adta egyszülött Gyermekét, Akinek kimondhatatlanul örültem.

Másnap elkértem a könyv másik két kötetét is. Mielőtt bele­néztem volna, kértem a Szentlelket. Így találtam rá arra a rész­re, amelyben Jézus arról beszél, hogy milyen nagy kegyelme­ket ad azoknak a lelkeknek, akik Őt tiszta szívvel magukba fogadják. Kimondhatatlan vágyat éreztem arra, hogy Jézust a legméltóságosabb Oltáriszentségben a szívembe fogadjam.

Másnap, vasárnap reggel misére indultam. Öltözködés közben belül a lelkemben egy szelíd, de határozott hangot hallottam: “Áldozz meg!” Nem lehet, válaszoltam, mert ismer az atya és ebből botrány lesz. A hang válaszolt: “Ne félj: nem lesz semmi baj, áldozz meg!” Én megint csak tiltakoztam. Ő így válaszolt: “Ha nem akarod, nem muszáj. De ne félj, áldozz meg!” Ekkor ismertem fel a hang tulajdonosát, Jézust. Sírva válaszoltam: “Uram! Én nyomorult bűnös vagyok. Gyónni sem tudok. Hogy járulhatnék én a Szentséghez?” Ő szeretetteljes hangon csak ennyit válaszolt: “Bűneid el vannak véve.” Sírva futottam el a templomig. A szentmise végén félve, remegve beálltam a szentáldozáshoz járulók sorába. Közben hallottam Jézusom szerető hangját: “Térjél be közéjük!” Mise után azonnal elmentem az atyához. Minden élményemről részletesen beszá­moltam neki. Ő a következő héten minden nap tanított majd ezt mondta: “Nagyon jól ismered a Szentírást. Ha csak a tized részét tartod meg, mindannak amit ismersz, üdvözülni fogsz.” Egy hét múlva életgyónást végeztem nála. Elsőáldozó voltam, és megbérmált. A házinénim lett a bérmakeresztmamám. Amíg csak haza nem szólította mennyei Édesatyánk, nagyon jó kapcsolatban voltunk. Ezután nagyon boldog lett a lelki éle­tem. Úgy gondoltam, hogy ha a vasárnapot megünnepelem, akkor kötelességem a pénteki napokon engesztelni. Ugyanis a kereszthalál után jött a feltámadás. Egy éven keresztül buzgón jártam a szentmisékre. Közben megismerkedtem egy teológus­sal, akitől megtudtam, hogy hol lehet jelentkezni hitoktatói tan­folyamra. Nagy indíttatást éreztem. Meg is kerestem az atyát, aki vezette, de ő elküldött azzal, hogy előbb el kell végeznem a teológiát. Mondtam, hogy én nem magamtól jöttem. Végül megengedte, hogy a csoportban tanuljak. Félév táján felolvas­tak egy felkérő levelet, amelyben kisegítő hitoktatót kerestek. Megadták a címet, hogy hol kell jelentkezni a reggeli diákmise után. Előtte való nap sokat dolgoztam, és nagyon későn feküdtem le. Hívást éreztem, de teljesen alkalmatlannak tartot­tam magamat, így Szűzanyámra bíztam a döntést. Azt kértem, hogy ha Ő azt akarja, hogy elmenjek, ébresszen fel. Meg is tette. A kisfiam álmában fölkacagott, erre ébredtem. Rögtön eszembe jutott, hogy indulnom kell. Oda is érkeztem pontosan. Mise után mindent megbeszéltünk az atyával. Három éven át oktattam tanítványaimat, akik 8 -10 éves gyermekek voltak. Nagyon szerettük egymást. A misztérium-játékokat is betaní­tottam nekik, és karéneket vezettem. Minden diákmisén az oltárnál magyar gregorián énekeket énekeltünk. Ezen kívül a karácsonyi éjféli mise előtt egy órás műsort adtunk. A zenéket egyedül szerkesztettem. Alig fértek el egymástól az emberek, olyan zsúfoltság volt. Minden nagyon szépen sikerült.

Nagyböjtben egy órát Jézus torinói halotti lepléről tartottam. Amint az óra elején a jegyzetembe néztem, némán folytak a könnyeim. Percekig képtelen voltam megszólalni. A gyermekek velem sírtak. Szűzanyámat kértem, segítsen megtartani az órát. Úgy tapasztaltam, hogy tanítványaim számára mély benyomást keltett ez a téma. Utána az atya is – aki minden órámon bent ült – elismerően nyilatkozott.

Minden órám előtt a templomban imádkoztam. Kértem a Szentlelket, hogy ő tanítson rajtam keresztül. Az órákon filmet is vetítettem. Mindig szenteltem időt az egyházi év aktualitá­sainak. Októberben rózsafüzért tanultunk. Májusban litániára mentünk. Tanítványaim óhajára közös utat akartam szervezni Medjugorjéba. De ezt a templom plébánosa megtiltotta azzal az indokkal, hogy az Egyház még nem foglalt állást ez ügyben. Pedig akkor még béke volt. 1985-öt írtunk. Később én elutaz­tam a kisfiammal egy másik templom szervezésében. Nagyon sok kegyelmet kaptunk.

Amikor megszűnt a hitoktatói munkám a templomban, Jézu­som ezt mondta: “Mindig lesznek tanítványaid!” Akkor ezt úgy értettem, hogy azután is fogok hitoktatni. De erre nem nyílt alkalom, és egy ideig emiatt szomorkodtam. Most már értem. Jézus üzeneteinek leírása által még földi életem befe­jezése után is lesznek tanítványaim, akiket Maga Az Úr Jézus tanít kinyilatkoztatásai révén.

1985 nyarán álmot láttam. Egyik kedves kis tanítványommal a Golgotán voltunk. Jézus életnagyságú keresztje előtt térdepel­tünk. Mellette volt a két lator. Nagyon sírtam. Utána felálltam, és egy templomban találtam magamat. Itt egy idős pap egy csodálatos ragyogó fehér ruhát adott rám, amely a fejem tete­jétől a talpamig betakart. Ennyit mondott: “Megkeresztellek.” Ezután visszanéztem a Golgotára, ahol a keresztek eltörpültek és egy színarany tabernákulumot láttam. Ellenállhatatlanul édességes vonzást éreztem iránta. Valósággal repültem Felé, és eggyé váltam Vele.

Akkoriban részt vettem egy lelki gyakorlaton, ahol megismer­kedtem egy lelki testvérrel, akitől érdeklődtem, tudna-e ajánla­ni egy lelki vezetőt. Ajánlott valakit. Amikor elmentem hozzá először gyónni, teljesen ismeretlenül, felsorolta, hogy milyen nagy kegyelmeket kaptam a jó Istentől. Azt mondta: “Szentté kell lenned! Ha nem leszel szentté, hiába születtél! Jézus kér tő­led valamit, de azt csak két nap múlva mondhatom meg, hogy mit, mert most még sokan várnak rám.” A csukott ajtón keresz­tül megérezte, hogy jöttek hozzá, mert amikor én bementem senki sem várt utánam. Az elkövetkező két éjjel alig tudtam aludni a vágytól, hogy mindent Jézusnak adjak, bármit is kér­jen tőlem. Akár az életemet is. Ő az életemet kérte. Amikor leg­közelebb mentem új Lelkiatyámhoz, a szentmisén döbbenten ismertem fel, hogy ő az, aki néhány héttel azelőtt álmomban rám adta azt a gyönyörű fehér ruhát. Sírtam a meghatottságtól. Mise után letettem nála az életáldozati örök fogadalmat. Akkor magamnak megfogadtam, hogy amíg ő él, nem megyek máshoz gyónni. Ettől kezdve életemnek új értelme van. Jel­szavam: “Mindent Istenem nagyobb dicsőségére a lelkekért!” Rengeteg kegyelmet kapok. Életem minden pillanatát a láthatatlan, de mégis állandóan megtapasztalható Jézusom irányítja. Végtelen sok csoda történik velem. Jézus sugallatok által tanít, mint egy jóságos Atya egy kb. 3 éves kislányt. 1983 óta hallom sugallatait. Még a kezdeten azt mondta: “Majd elhozom számodra a megfelelő időt, amikor le kell írnod tanításaimat és üzeneteimet, hogy testvéreid hasznára legyen. A hátralévő életedet teljesen szenteld Nekem! Írd meg naplónkat! A neved maradjon elrejtve – ezt Lelkiatyádon keresztül is így kértem. Az írás címe ez legyen: Mária lelki naplója.” A második nevemet, a Juliannát – Jézusom jóváha­gyásával – én tettem hozzá, azért, hogy az olvasó első látásra nehogy félreértés miatt a Szűzanyának tulajdonítsa ezt az írást.

Azóta Jézus minden szentmisén felszólít: “Írd meg üzene­teimet!” Az édes Úr első megszólítása óta – sőt már előtte is ­életemet és gyermekem életét is teljesen átadtam Neki. A szür­ke hétköznapok kis és nagy dolgaiban maximálisan igyekszem az evangélium szellemében megmaradni. Lehetőleg minden nap misére megyek és szentáldozáshoz járulok. Havonta vagy gyakrabban gyónok. Istenben találom minden örömömet, és Őbenne szeretem gyermekemet, akivel megajándékozott. Mindezeket az Ő kegyelmi ajándékaiból teszem, mert én ma­gam semmi vagyok.

Bár a nevem rejtve marad, azért fontosnak tartottam egy rövid életrajzot írni magamról, hisz életem minden napját átszövik drága Jézusom csodálatos kegyelmi ajándékai, amelyeket az Ő mind nagyobb dicsőségére adok közre.

Forrás: Mária Julianna lelki naplója