Elmélkedés Jézusról és a papság eszményéről…

Ilyennek láttam Jézust álmomban: édes kettesben voltam Vele, mint legközelebbi családtag, mint Hitvestárs. Csodálatos volt megtapasztalni az Ő végtelen kedvességét, közvetlen szeretetét, elragadó bájosságát, ami egy egyszerű, de nagyszerű Ember csodálatos viselkedése, beszéde, közvetlensége, szeretete. Egyszerűen csodálatos volt Vele lenni, és életem legnagyobb vágya, hogy újra Nála lehessek, és örökre Vele maradjak. Nem volt Benne semmi fennkölt, semmi úrias, semmi távolságtartás, semmi lehajlás, semmi felsőbbségérzet: Ő egyenrangúnak mutatta magát velem azért, hogy egységben tudjak Vele érezni, beszélni, szeretni. Tehát Ő ugyanolyan, mint bármelyik ember, csak annyiban különbözik, hogy tökéletesen szeret. Csodálatos az Úr Jézus, csodálatos! Ez a drága, egyszerű ács, a Megváltó, Aki csak mosolyog és szeret, és közvetlenül társalog. Ő egy akar lenni velem, egységben akar élni velem. Ugyanakkor rendkívül diszkrét és mérhetetlen tisztelet van Benne irántam. Egyszóval: csodálatos, és mindig visszavágyom Hozzá.

Nagy boldogság megélni azt, hogy Ő itt is velem akar lenni, elrejtőzve a Kenyér és a Bor színei alatt, táplálékul adva magát, hogy lelkemet megmentse a pusztulástól, mert Ő az én Erőforrásom, Védőpajzsom, Megváltóm, Megmentőm, Istenem és Mindenem. A legnagyobb boldogság Vele lenni, csak Rá gondolni, és szüntelen imádni, Vele társalogni és a legbensőségesebb, személyes kapcsolatban élni. Ezt jelenti nekem az Úr. Szavakba nem tudom foglalni az Ő végtelen szeretetét, és azt a szeretetet, amelyet Tőle kaptam, hogy viszontszerethetem Őt. Soha nem akarok Tőle elszakadni: inkább odaadom az életemet is Érte, mint ahogy Ő értem.

Az Úr közeledni akar, személyes kapcsolatban akar lenni velünk. Jóllehet, azt mondta, hogy Király vagyok és Úr, és jól mondjátok. Mégis megmosta a tanítványok lábát, és ezzel alázatra akarta tanítani az apostolokat, hogy ők is így cselekedjenek.

Egy papnak, ha követni akarja az Urat, mély alázatban kell élni, és olyan közvetlen, baráti kapcsolatot kell kialakítani minden emberrel, a legszegényebbtől a leggazdagabbig, hogy a hívek megnyíljanak felé, és őszintén feltárják problémáikat, sérelmeiket, örömüket és bánatukat. Egy pap soha nem zárkózhat be az önmaga tákolt fellegvárba, hanem egységben kell lennie a nyájjal, együtt kell velük élnie, mint az Úr Jézus tette, amikor a Földön élt, Aki azt mondta Magára, hogy „Én vagyok a juhoknak az ajtó. Aki Rajtam keresztül ki-be jár, az legelőre talál.” A juhok ismerték a pásztor hangját, érezték testének illatát, és így tudták fölismerni, és követni Őt.

A papnak hagynia kell teljesen szétszedni magát, hogy a hívek számára mindig elérhető legyen, hisz ők az ő családja, ahogy Jézus mondta: „aki megteszi Atyám akaratát, az Nekem mind testvérem, nővérem és anyám”. Bonajunkta atya is ilyen pap volt. Nagyon gyönyörű a papi hivatás, de csak akkor, ha életszentséggel párosul. A probléma mindig ott kezdődik, hogyha a pap külön utakat akar járni. Jézus mindig egy volt a nyájjal, és városról-városra ment, hogy mindenütt hirdesse az Isten Igéjét. Csodáival elnyerje az emberek hitét és bizalmát, és így az örök üdvösségre vezesse őket. Ezért fontos a cölibátus, hogy a pap osztatlan szívvel csak Istent és a rábízott nyájat szolgálja. Mindenkié és senkié: ez a pap élete.

Az Úr Jézus nem a díszes miseruha és a süveg ellen van, amennyiben ezt az Ő tiszteletére viseli a pap, püspök. A tömjénezés, a zenék az Úr Jézus tiszteletére vannak. A püspöknek és a papnak teljes közvetlenséggel, szeretettel kell törődnie a nyájjal, mint a pásztor, aki minden este végignézte a báránykái lábát, és ha tüske ment bele, akkor ő maga húzta ki. A püspöknek is így kell törődnie papjaival és a kispapokkal, hogy bizalmat ébresszen, és segítő szeretettel törődjön velük. Ki kell kérni a véleményüket, és hogyha azok helytállóak, azokat meg kell fogadni, akár mint tanácsot. Soha nem szabad, hogy féljenek a püspöktől. Neki egy olyan közvetlen, szeretetteljes kapcsolatot kell fenntartania papjaival és a hívekkel, mint egy jóságos édesapának a gyerekeivel, a családjával. Erről a közvetlenségről II. János Pál jutott eszembe, aki pápa volt, és mégis hagyta, hogy ölelgessék. Odament közéjük, és együtt ünnepelték Jézust. Ami nagy volt a szent pápákban és papokban, hogy soha nem önmagukat adták, hanem mindig Jézust. Ahogy Teréz anya is mindig Jézust látta az elesettekben és Jézusként gondoskodott róluk: ettől volt ő szent. Egyedüli példakép minden ember számára csak az Úr Jézus lehet, Aki úgy szeretett minket, hogy az életét adta értünk.